Szeptember 23-án (csütörtökön) kis csapatunkkal felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a pécsi ifjúságot. Előző nap idehaza mi már megtartottuk a saját ifjúsági óránkat, de van amiből soha nem lehet elegendő repetát kérni. Természetesen emellett még rengeteg indokot találtunk és kreáltunk csak, hogy mehessünk.
Már letudtam magam mögött egy órát és pár kilométert mire Iza és Viki vonata begördült az állomásra. Úgy tűnt az elmúlt egy órát nem csak én töltöttem lelki rákészüléssel (tanulás helyett). Mind vártuk már a találkozást és éppen indultunk a házhoz, amikor érkezett egy különös hívás: „Lassan gyertek, mert a meglepetés vendégek még nem érkeztek meg.” Pár perc pislogás után sikerült feldolgoznunk az információt és plusz fél óra alatt egy zacskó kekszet is. A téma közben adta magát: Vajon kiket hívott el Józsi bácsi?
A 10 percesből háromnegyed órára kitolt séta közben kibővültünk a pécsi ifjúság pár tagjával, de ők se tudtak többet a rejtélyes idegenekről. Épp elértük a házat, amikor kocsi parkolt le mellettünk. Akkor először találkoztam Christiane-val, akit a többiek közül már páran ismertek. Két segítőjét is magával hozta, Dinát és Pétert.
Eleinte ötletünk sem volt miről lesz szó, de rövidesen kiderült, hogy a vendégek személye nem a véletlennek műve. Pécsett az előző ifjúsági óra alakalmával nagyon komoly kérdések érkeztek elhivatottságról, Krisztus szeretetéről és közelségéről. Józsi bácsi úgy gondolta ki más beszélhetne nekünk mind erről hitelesebben, mint a Befogadóház működtetői.
Magával ragadó volt, amikor Christiane és kis csapata arról mesélt, hogy első kézből tapasztalták meg az oda jár fiatalokkal a mélypontokat és úgy próbálják szeretni őket, ahogy vannak. Mindannyian meséltek róla mennyire kemény dolog ez és lelkileg milyen sokat kíván tőlük. Abban még is egyet értettek, hogy minden pillanatában megéri, mert Krisztus a sötétségbe jön el fényt hozni és nem a világosság az, aminek még nagyobb szüksége van a fényre. Persze minden kis lángnak kell, hogy egyenletes, stabil szinten tudjon égni. Sőt mennyire teljes és jó az, ha elmondhatjuk a hitünk fénycsóvája megvilágítja a mindennapjaink és mennyivel rosszabb az ahol egy kicsiny fény sem ég. Ott minden olyan komor és sötét, de az Úr Jézus nem tétlenkedik, odajön a vaksötétbe és meggyújtja a gyertyalángot.
Arról is meséltek még nekünk, hogy milyen jelentőssége van a kifelé irányuló kezdeményezésnek. Ne csak a megszokott, békés kis közösségünk szálait ápolgassuk, hanem forduljunk oda másikhoz is, akár vadidegenekhez. Lépjünk oda és nekik is segítsük, hogy Isten gyermekei lehessenek.
Természetesen most csak a felszínét kapargattam annak a rengeteg komoly és meghatározó gondolatnak, amik felmerültek a beszélgetés alatt. Meg kell, hogy mondjam eleinte kicsit bizonytalan volt a társalgás, de rövid idő alatt roppant bensőséges hangulat alakult ki és előkerültek személyes kérdések is, amire a Budapesti trió tudásuknak és tapasztalataiknak megfelelően válaszolgatott.
Az alkalmat végül a pécsi ifjúsági óra szokássá avanzsált 3 kérdésével zártuk:
1. Hogyan érezted magad?
2. Mit viszel magaddal?
3. Min fogsz változtatni?
Úgy érzem, ha az egész alkalmat egyetlen gondolattal kellene jellemezni, akkor Lakatos Viki válaszát idézném, amit az első kérdésre adott: „Iza hívott meg egy vonatjegyre, de ha kell százszorosát is visszafizetném kamatostul, mert ez minden pénzt megért!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése